Nehogy már!
A szűk budaörsi lottózó sarkában Gabi a toll végét rágta. Mindig megszenvedett a számokkal. Tizenhárom, ez a szám mindig tetszett neki, gyorsan be is jelölte. Negyven éves vagyok, a legszebb kor! Negyven - iksz. 72-ben születtem, 72. Elbizonytalanodott. Negyven, hetvenkettő... akkor kétszer van a születés, az nem jó. Rossz érzéssel, de végül csak behúzta azt is. Kétmilliárd a nyeremény, legyen a kettes!
Már csak egy hiányzott az öt számhoz. Körülnézett a helyiségben. Az óra 8:17-et mutatott. Na jó, de a nyolc vagy a tizenhét legyen? Egy pillanatra megijedt. Ezen nem múlhat! Nem tudott dönteni, ezért vett még egy szelvényt. Az egyiken lehúzta a tizenhetet, a másikon a nyolcat. Mikor még mindig nem érezte jól magát, vett egy harmadikat, amin bejelölte a nyolcat és a tizenhetet is, de kihagyta a hetvenkettőt. Megnyugodott. Most már tuti!
Az iroda felé vette az útját. Nyolc órakor volt a munkakezdés, de a főnök tíz előtt sohasem ért be péntekenként, úgyhogy úgy gondolta, ennyi kockázatot vállalhat - legfeljebb majd azt mondja, görcse volt, mert menstruált. Egyébként is voltak görcsei néha, olyankor is bement dolgozni, szóval hogy jön valaki ahhoz, hogy ilyenkor az órát emlegesse?! Na nehogy már!
Vidáman lépdelt hát, még a szokásos kirakatnál is megállt. Megnézte a cipőt - A cipőt - amire már oly régen vágyott, és sajnálattal konstatálta, hogy még mindig nem árazták le. Na nem baj, majd ha megnyeri a kétmilliárdot, akkor ez lesz az első!
Valamivel kilenc előtt esett be a Schwartz és Schwartzhoz. Megpróbált gondterheltnek látszani, mit akinek ezer gondja, baja és munkája van, és kevert magának egy kávét. A tej elfogyott, úgyhogy duzzogást színlelve (“nem igaz, hogy nem tudja pótolni, aki megissza!”) leugrott a sarki közértbe. Mire visszaért, a kávé persze kihült, újra kellett melegítenie. Csinggg, mondta a mikró, ő pedig ránézett az óráta: 9:30. Szuper, már hét óra sincs hátra a munkából!
Leült a helyére, bekapcsolta a gépét. Az ósdi számítógép felhörgött. Arrébb lökdöste az iratcsomót a billentyűzetéről, majd maga felé fordította a monitort, hogy ne lássák, mit csinál. Zavarta, ha figyelik. Behozta az időjárást, aztán a híreket. Csak nem várja el senki, hogy zombi módra egyből nekiessen a munkának, mikor az sem tudja, mi történt tegnap óta a világban? Na nehogy már! Az Origón bele is futott egy érdekes cikkbe a lamantinokról, akiknek az életterét veszélyezteti a halászat. Pedig milyen aranyos állatok! Gabi lelki szemei előtt megjelentek a szőrös, nagy hangú halászok, akik bottal verték agyon a csöpp lamantinokat. Azonnal gyűlölni is kezdte őket, fel is dobta a Facebook-ra a linket, annyit írva mellé, hogy “No comment!!!”, majd pár perc múlva még hozzáfűzött a szomorú smiley-t is.
Fél tizenegy. Boldogság töltötte el, hogy már csak négy és fél óra van hátra a munkaidőből. Persze elvileg az ebédszünet nem számít, azt le kellene dolgozni, de ő mindig úgy volt ezzel, hogy az evés ugyanúgy az élet része, nehogy már azért ne fizessék! Mi ez, rabszolgaság? Hát ő bizony pontban négykor lelép!
Elővette az iratokat. Az Álom 2001 Bt. papírjai voltak felül, persze megint nem adták le banki kivonatokat, pedig legaláb EZERSZER elmondta annak a mitugrász ügyvezetőnek, hogy mit hozzon. Gyorsan írt is nekik egy e-mailt, hogy így ő nem tud dolgozni, és legyenek kedvesek legközelebb figyelni arra, amit csinálnak. Félrerakta a mappát - szuper, a munka negyede megvan! -, ráírta, hogy “HIÁNYPÓTLÁS!!!”, és nyúlta a következő csomóért. Ekkor vette észre a másik mappán, és benne a bankot. Elfehéredett, és fékszelődni kezdett a székében. Lopva körülnézett. Egy perc sem telt el, és a gyűrött papír az iratmegsemmisítőben landolt. Rossz érzése volt, de megpróbálta elhessegetni a gondolatokat - ezek úgysem emlékeznek soha semmire, mit adtak le és mit nem. De az ideg azért benne maradt, ezért rá-skype-olt Eszterre, aki bármikor kapható volt némi lazításra. Egy cigi? Persze, jött a válasz, és már hallotta is a görgős szék nyikkanását - Eszter volt vagy száz kiló.
Gabi nem dohányzott, de lejmolt egy szálat a barátnőjétől. Kocadohányosként köhögött egyet-kettőt, majd az Álom 2001-et kezdte szidni. Hát ezek egy rohadt kivonatot nem bírnak leadni! Minek nézik őt, hogy majd összevadászgatja az adatokat? Na nehogy már!
Eszti helyeslően bólogatott, aztán bizalmasan közelebb hajolt, és valami Gábor nevű pasiról kezdett hablatyolni, akit - állítólag - az előző éjjel szedett össze, és aki okos volt meg izmos, ésatöbbi. Ja, és akinek akkora van, mint egy lónak. Gabi baráthoz méltóan érdeklődött, hűzőtt és nahátozott, de igazából meg volt róla győződve, hogy az egész csak kitaláció: a 160 centijével, ezzel a súllyal ennek a nőnek még egy hajléktalan se jönne össze, gondolta. Aztán persze minden héten jött egy névvel, mellé pedig egy nagy szerszámmal. Eszti fiktív pasijainak valahogy mindig akkor volt, mint egy lónak, vagy ha nagyon olyanja volt, akkor mint egy elefántnak. Gabi csak mosolygott, és elégedetten pillantott le csinos lábaira, visszafelé menet a lift tükrében a sminkjét is megigazította.
Pár percet eltöltött Eszti asztalánál, mielőtt visszament a helyére. Fáradtan leült, és végigpörgette, majd sorba rendezte a munkát. Nem sietett. Mire végzett, már közelgett az ebédidő. Tíz percre minek hozzákezdeni? Megyek enni, pattant fel. Ki tart velem?
Mivel mindenki rá volt gyógyulva a képernyőjére, egyedül indult ebédelni. A hotdogosnál persze megint tömeg volt, úgyhogy felszállt a buszra, és két megállóval arrébb a Mekiben kért egy salátát. Éppen fogyókúrázott. Végül még egy muffinért is sorba állt, elvégre a salátában semmi kalória, ennyi belefér! Egy körül ért vissza, de hát hogy lehet fél óra alatt ebédelni? Nehogy már ezt előírják!
Az evéstől kicsit eltompult az agya. Ilyenkor nem ment a munka, nem is erőltette - inkább átnézte a levelezését. A helpdesk-es Ági megint küldött egy csomó videót, azokat végignézte. Végül ő is küldött két linket: egy kismacskásat, és egy kutyásat. “LOL!”, írta alá.
Mire befejezte, szerencsére pont jött is a bérosztás. Hát, most sem lett több, jegyezte meg. Nem egy lottó ötös, tódította Eszti, amiről Gabinak egyből eszébe is jutott a reggel. Hogy felejthette el! Gyorsan fel is ment a kedvenc ingatlanos oldalára. Két milliárdból úgy kétszáz milliót erre simán el lehet költeni, gondolta, és elkezdett Hűvösvölgyben keresgélni. Meglepetten tapasztalta, hogy üres a lista. Lejjebb vette az összeget, és 75 körül talált is egy szuper kéglit. Két szint, terasz, márvány... és még marad is egy csomó pénze, amiből vehet a belvárosban is egy kisebb lakást, befektetésnek, meg persze ha bulizni menne, akkor ne kelljen drága pénzért kitaxizni a másodikba. El is rakta könyvjelzőbe, a telefonjába pedig beírta a számot, hogy hétfőn - ha megnyerte az ötöst - egyből tudja hívni. Csak nehogy addig elkeljen!
Három körül Eszti lelépett - Gabi duzzogott is emiatt, mégis csak fél ötig van a munkaidő, így nyilván nem készül el semmi! Neki is állt a bevallásoknak, de már nagyon érezte a hétvégét, nem ment neki a munka. Végül úgy döntött, majd hétfőn bepótolja. Egyébként is jövő hét vége az ÁFA határideje, na nehogy már addig ne bírjanak várni! Különben is, hétfőn reggel fel kell hívnia a nyereményvonalat, utána meg elmegy vásárolni, bankászmlát nyitni, ezer dolga lesz! Elküldött még pár jelentést, és pontban négykor már a lenti ajtón lépett ki. Hazafelé vette az útját.
Egy pillanatra megtorpant a kirakat előtt. Már csak három napot kell kibírnia! De várjunk csak... végül is megkapta a fizetését, miért ne vehetné meg most? Egy hónapot - mire megkapja a nyereményt - kibír kenyéren és vizen is!
Nagyot dobbant a szíve, és vidáman lépett be az üzletbe - de azonnal vissza is fordult. Milliárdosként egy prosztó harminc ezres cipőben járjon? Legyintett. Na nehogy már!