A Pecás
I.
Ülök a vonaton, egyedül egy fülkében. A fűtés persze rossz, az ablak nem záródik rendesen - összébbhúzom magamon a kabátot. A koszos ablakon firka hirdeti, hogy “RAPAZ”. Elgondolkodom, hogy az alkotónak mi lehetett a szándéka ezzel a felirattal, de nem tudom megfejteni. A síneken zötykölődö szerelvény tompa moraja lassan elbódít, elfutnak előlem a gondolataim. Az utazás unalmában elmerengve bámulok ki az ablakon az elsiető tájra. Ismerős vidék ez nekem, talán jobban is, mint szeretném. Templomtorony rejlik fel: a falu tornya, ahol megismertem a Pecást.Az öreg, vagyis Pista bácsi vagy tíz évvel előttem érkezett meg a kis településre - oda ment nyugdíjba - de még mindig jövevénynek számított. “Városi gyerek”, azt mondták. Jellemző látvány volt, ahogy minden este felugrott régi orosz biciklijére, kapta a botját, a szákot, egy ütött-kopott meszesvödröt, egy összecsukható, rikítő színű horgásszéket, és kitekert a tóhoz “pontyozni” - innen kapta a Pecás becenevet. Hazafelé menet aztán beugrott egy fröccsre a kocsmába, csöndesen iszogatott, néha szót váltott a helyiekkel, majd ment haza az asszonyhoz.
Az asszony, vagyis Marika már akkor beteg volt, mikor ők ketten leköltöztek Pestről. Nem sokkal múlt ötven, mikor leszázalékolták, Pista viselte gondját. Mivel az öreg sohasem beszélt a dologról, a faluban mindenféle pletykák keringtek: rebesgették, hogy az asszonynak Alzheimere van, mások szerint ivott, és tönkrement a mája. Én, aki kezdő orvosként néha összefutottam velük, persze tudtam a szomorú igazságot, de a titoktartás kötelezett, nem kötöttem hát senki orrára feleslegesen. Az biztos, hogy ők ketten zárkózottan éltek, a nő leengedett redőnyök mögött, a férfi naponta kétszer feltűnve: mikor reggel elkerekezett a boltba, és mikor este ment horgászni. Hóban-sárban, hétköznap és ünnepnapokon, kánikulában és farkasordító hidegben, menetrendszerűen minden nap. A Pecás nyikorgó biciklije a falu jellegzetes képe lett, az öreghez órát lehetett volna igazítani.
Mikor aztán egy nap nem jelent meg a szokásos fröccséért, mindenki azonnal tudta, hogy nagy a baj. Marikát pár nap múlva behozták hozzánk a kórházba, de néhány vizsgálat és nem kevés fejcsóválás után lorazepamra kötötték, és bedugták az elfekvőbe. Ennyi volt, Pista bácsi, csoda, hogy eddig bírta, tessék őt elengedni - mondta Pali, a főorvosunk, aki néha együtt horgászott az öreggel. Az nem mondott semmit, de onnantól minden reggel az első busszal bejött, leült az ágy mellé, és tudomásul sem véve a világról, a többi haldokló nyögéseiről, nem ivott, nem evett, csak fogta az asszony kezét estig, csöndben. Este hazabuszozott.
Én voltam ügyeletben, mikor egy hajnalban Marika meghalt. Talán azért, mert nem bízott az éjszakások könyörületében, Pali megbízott, és a gyászhíreket mindig én közöltem. Elővettem hát a kartont, és felhívtam Pistát. Egy csöngés után fölvette. Reszelős hang a telefonban:
- Kérem?
- Fazekas úr?
- Én vagyok.
- Dr. Kovács telefonálok a kórházból.
Csönd.
Két-három másodperc volt csak, amíg az öreg megszólalt, de ebben a szünetben benne volt minden. Képek villannak fel, és álltak meg, majd foszlottak szét a levegőben - egy élet képei. Gömbölyded, vidám kislány, aki nem szeret tanulni, akit elhagy az apja. Hosszú szoknya, ami eltakarja a vastag combokat, harminc év a gyárban, nevetés, sírás, két vetélés, egy nagy szerelem. Felnőtté válás, munka, megöregedés, betegség. Fekvés az ágyban, fakuló élet, halványodó fények. Egy hatalmas szív és gondoskodás, egy mindennapi, számtalanszor megismétlődött tragédia, szeretet, bánat, tiltakozás, beletörődés.
- Mikor?
Nem kellett mondanom semmit, az öreg tudta. Azt hiszem ott ült a telefon mellett egész éjjel. De ha nem ült volna, akkor is tudta volna.
- Fél órája. Fogadja őszinte részvétem.
- Indulok - mondta halkan, és letette a kagylót.
Alig húsz perc múlva feketébe öltözött, görnyedt alak jelent meg a kórház folyosóján, formátlan kalapban. Hiába láttam, tapasztaltam minden nap, a gyász az volt, amit nem akartam sohasem átélni: ha átérzem, én is velük halok mindig, ha kívül tartom magam, embertelen vagyok. Egy zavartan toporgó rezidensre bíztam az intézkedést, hagy szokja ő is a szakmát. Mielőtt beléptem a lehető legtávolabbi kórterembe, még hallottam a susmogásukat: az öreg csöndes, mély dörmögését, a kezeit tördelő fiatal orvos kimértnek szánt, de rémült szavait. Ennyi volt. Megtörténik mindig, minden órában, percben, amióta világ a világ. A doktor és a hozzátartozó. A pap és a hívő. Isten és az ember.
II.
Úgy egy hét telhetett el Marika halála után. Késő este hazafelé tartottam egy fárasztó ügyeleti nappal a hátam mögött. Éppen behajtottam a faluba, és a temető mellett haladtam el, mikor apró alakra lettem figyelmes a sírok között. Nem is tudom, miért, de visszatolattam és megálltam. Leparkoltam az autót, és a semmihez sem hasonlítható, jóízű vidéki csendben, a sírkövek méltóságával körülvéve besétáltam a halottak birodalmába. Néhány mécses pislákolt csak a szürkületben, és a friss sírnál, koszorúk tövébenott állt a Pecás. egálltam a háta mögött. Hátrafordult.
Olyan mélység, és valami furcsa könyörgés volt a tekintetében, hogy teljesen összezavarodtam. Úgy éreztem mondanom kell neki valamit.
- Megvolt a temetés, Pista bácsi?
Elszégyelltem magam a hülye kérdéstől, de az öreg vette a lapot.
- Muszáj volt eltemetni - mondta - mert hát, tudja... meghalt.
Elmosolyodtam. Ha egy öreg párból az egyik elmegy, gyakran gyorsan követi a másik, és bár láttam már másképp is, akinek megvan a humorérzéke, az még nem akar meghalni.
- Részvétem. Igazán.
Az öreg lesütötte a szemét. Csöndben álldogáltunk.
- Tudja, doktor úr, tizenkét évig ápoltam.
- Igen, tudom.
- Tudja... nem ismert már meg a végén.
- Senkit sem, Pista bácsi.
Hallgattunk, és néztük a sírt.
Fazekasné Nagy Mária "Tücsi" 1943-2007 Emléked szívünkben él!
Viszlát, Tücsi!
A Pecás nagyot sóhajtott. A távolból csaholás hangjait hozta a szél.
- Kutya, ne örvendj ízes csontokon - súgta az öreg.
Meghatódtam. Akkor, ott, örökre megszerettem azt a kis embert.
- A rendőr is fekete kesztyűt viseljen - folytattam.
A Pecás felállt, és leporolta a nadrágját. Összehajtotta, majd hóna alá kapta a horgászszéket.
- A pontyok, Pista bácsi? - kérdeztem.
Elmélázott.
- Hát, tennap lejárt a tilalom... lehet reggel kinézek - válaszolta.
- Nézzen, Pista bácsi.
Láttam, hogy még maradna, és rám már nincs szüksége.
- Fogja ki a legnagyobbat - mondtam. Elköszöntem, és elindultam az autóm felé.
Pár lépés után még utánam szólt:
- Tudja, Zoltán...
- Igen?
Rámvetette tiszta, szomorú tekintetét.
- Csak azt nem tudom, hogy hogy lesz ezután.